MI JÖN A TAVASZI VÉRFÜRDŐ UTÁN?

A politikai csatatéren egyre több a véres hulla. A felhergelt szekértábor nyálát csorgatva helyesel mindenre, ami a harctéren történik. Az ellenfelek teljesen megsemmisültek. A csatát megnyerték. A politikai háború áldozatai hevernek mindenfelé és a csata után most már a holttestek felnégyelése folyik és kitűzése minden sarokra. Azon kevesek, akik elborzadva nézik mi történik a csatatéren az erdő szélén bújnak meg egy bokor alján. Ők a száműzöttek. Aki nem vett részt a csatában, arra nincsen szükség a jövőben sem. Senki nem kérdezi meg azt, hogy miért nem vettek részt, sőt inkább megvetést kapnak.

A politikai zombikból álló győztes csapat pedig ujjong. Ma még nem látják azt, hogy amit elkövettek annak a jövőre nézve is súlyos ára lesz. Ez a tábor megvakult. A gyűlölettől elvesztett látásuk vakká tette őket, hiszen nem látják azt, hogy azért amiért összegyűltek a szekértáborban, annak csak egy része valósult meg. Ma még ez elég nekik. A erdő széléről azonban látszik teljesen tisztán azok számára, akik a tisztánlátásukat megőrizték, hogy a vak zombik még nem tudják felmérni, hogy mi következik ezután.

A tavaszi hadjárat legfontosabb célját elérték, és a korábbi uralkodót elzavarták, az ellenfélre megsemmisítő vereséget mértek, de ezzel egy időben meg is koronáztak rögtön egy új uralkodót. A kérdést feltenni egyelőre csak az erdő széléről lehet magunk elé suttogva: „Valóban új ez az uralkodó?”

A nép szenvedett az előző kapzsi és sanyargató földesúr alatt és az ígéreteket, melyet az új uralkodó a tüzes szekerének platójáról kiabált a tömegbe a hadserege toborzásakor ma már szerte szálltak a nyári aszályban. Ami nagyobb baj ennél, hogy az összetoborzott megvakult nyálcsorgató politikai zombik ezt észre sem veszik, de hiszen a vakhit pont ezt teszi velük. Megvakítja őket.

A középkorban ilyenkor egyértelműen adta magát a legyőzöttek részéről az igény, hogy elbandukoltak a másik szétvert sereghez, seregszemlét tartottak és az erőiket megpróbálták összevonni, erőt gyűjteni, sőt esetleg új szövetségeseket találni a környéken. A politikában ma ez nem ilyen egyszerű. Nincsenek átjárható szakadékok gondolnánk, de emlékezzünk arra, hogy a tavasszal hatalmas győzelmet arató sereg is ilyen szedett-vedett hadsereg volt. Jöttek az égtájak minden irányából azért, hogy legyőzzék a regnáló földesurat.

A nagy tanulság a jövőre nézve ebből az, hogy az új megkoronázott királyt is csak egy hasonló közös vegyes táborral lehet elzavarni. Ehhez ma még a megvakult zombiknak vissza kellene nyerniük a látásukat, hogy lássák és meg is értsék, hogy mit tettek, majd egy vezetőt választani újra, aki elzavarja azt, akit tulajdonképpen ők koronáztak meg. Ez mondjuk az előző király esetében sem zavart senkit, hogy úgy tudták sokan hátba szúrni Brutus módjára az előző királyt, hogy korábban négyszer vitték a vállukon pálmafaágakkal legyezve őt.

Eljön az idő amikor a látás és az elme is tisztulni fog és ne legyen kétsége senkinek, hogy a tömeg újra Brutus módjára fogja hátba szúrni ezt az új királyt is, akiről ma ezt el sem tudja képzelni senki.
Ez alapvetően nem is lenne baj, de azért azt vegyük észre, ha a nép a jövőben ezt így akarja folytatni, akkor ez az ország folyamatosan egy vérmező lesz, ahelyett, hogy ültetnék, építenénk, gondoznánk.

Talán egy ilyen helyzetben pont a politikai hontalanok bölcsességére lenne szüksége ennek az országnak, akik az erdő szélén tátott szájjal figyelik a vérontást.