PÉTER PADLÓGÁZON?

A narancssárga rozoga autóbusz a szakadék előtt az utolsó pillanatban húzta be a féket. A kerekek felsikítottak az aszfalton, az utasok előrebuktak az ülésekből, néhány csomag lerepült a felső polcról, a vezető pedig még egy pillanatig görcsösen markolta a kormányt, miközben odalent, néhány méterrel előttük már csak a mélység tátongott.

Senki nem tudta pontosan, hogyan jutottak idáig, pedig tizenhat éve ugyanaz az ember vezette a buszt, és az út során sokan többször is szóltak neki, hogy talán nem arra kellene menni. Mások viszont végig azt kiabálták hátulról, hogy hagyják békén a sofőrt, mert ő legalább tud vezetni.

Az utasok fellázadtak, a vezetőt leszállították, és a helyére egy új ember ült, aki azt ígérte, hogy megfordítja a buszt, visszaviszi a biztonságos útra, megjavíttatja a féket, kicseréli a kopott gumikat, és végre oda viszi az utasokat, ahová azok évtizedek óta szeretnének eljutni. A tömeg ünnepelt, a jegyellenőr is táncot lejtett a busz mellett ácsolt színpadon, valaki még pezsgőt is bontott, az első sorokból miközben elkurjantotta magát, hogy „végre mindenki úgy szerethet ahogy akar és azt, akit akar”. Lelkes taps tört ki, mintha a busz már meg is érkezett volna, pedig valójában még mindig ugyanannak a szakadéknak a szélén állt a tisztelt publikum.

Az új sofőr padlógázt adott. Az első kanyarban kissé kisodródott a busz, amikor egy gyors manőverrel megmentettek egy Bakát, de senkit nem zavart különösebben a kisodródás. Új ember, új busz, új út, ilyen előfordul. A második kanyarnál már nekikoccantak a szalagkorlátnak amikor a város felől tűzijáték lepte el az eget, de az első sorból rögtön hátrakiabált valaki, hogy az előző sofőr annak idején az egész korlátot letarolta, és különben is a tűzijáték is sokkal nagyobb volt, úgyhogy ehhez képest ez szinte bravúr.

A harmadik kanyarnál azonban hátul megszólalt egy nő.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk?

Hirtelen csend lett.

Néhány fej lassan hátrafordult, majd valaki ingerülten visszakérdezett:

– Tizenhat évig hol voltál?

A TISZA természetesen hibázhat. Nemcsak hibázhat, hanem hibázni is fog, mert egy ország kormányzása nem egy előre felvett kampányvideó, ahol a rosszul sikerült jelenetet újra lehet forgatni. Döntések ezreit kell meghozni, embereket kinevezni, régi rendszereket lebontani, újakat építeni, miközben mindenki azonnal szeretné látni azt a Magyarországot, amelyet néhány hónappal korábban még csak választási plakátokon mutogattak neki.

A kérdés ezért nem az, hogy lesz-e hiba, hanem az, hányadik hibánál merjük majd kimondani, hogy ez bizony HIBA VOLT.

Jelenleg minden rossz kanyarnál ott van a busz első sorában egy lelkes utas, aki azonnal feláll, és emlékeztet bennünket arra, hogy az előző sofőr tizenhat évig rosszabbul vezetett. Ha kátyúba hajtunk, Orbán hagyta ott a kátyút. Ha eltévesztjük a lehajtót, Orbán rakta rossz helyre a táblát. Ha pedig egyszer nekimegyünk egy fának, valaki biztosan elővesz majd egy statisztikát arról, hogy az előző rendszerben évente hány fának mentünk neki.

Ahogy az utasok türelme kezd elfogyni, úgy kerül egyre nagyobb nyomás a sofőrre is és ez az első utas is egyre halkabban mondja az érveit és ezzel együtt egyre gyengébbek és egyben egyre nevetségesebbeket. Gyorsan kell eredményt mutatni és egyre kevesebb idő marad gondolkodni a száguldásban, egyre zavaróbbá válik mindenki, aki hátulról azt mondja, hogy talán lassítani kellene, és ilyenkor egy vezető könnyen elkövetheti a lehető legrosszabb hibát, két lábbal lép a gázpedálra, pontosan úgy, ahogy a kisvasút is elment Bicskéig.

A sofőr egyre jobban fél, mert az utasok előveszik a térképet és rámutatnak a helyes irányra előbb-utóbb.

Egyetlen rossz döntésből pillanatok alatt három lehet. Az elsőt meg kell magyarázni, a magyarázatot meg kell védeni, a védekezés miatt új döntést kell hozni, majd egyszer csak már senki nem emlékszik arra, hol történt az első rossz kanyar, csak azt látjuk, hogy az út menti táblák egyre kevésbé hasonlítanak ahhoz az útvonalhoz, amelyet induláskor mutattak nekünk. Rossz irányba megyünk.

Az egész utazás az előző sofőrnél is ott fulladt tragédiába, amikor már senki nem volt a buszon, aki szólni mert volna neki, hogy rossz irányba megyünk. Ennek az új sofőrnek pedig már akkor sem lehetett szólni, amikor egy stúdióban Rónai Egon csak egy dossziét tett elé.

Magyarországnak pedig már nincsen végtelen úthálózata arra, hogy minden új politikai generációval újra és újra eltévedjen. A türelem fogy, a hibák halmazódnak. A kérdés pedig nagyon hamar az lesz, hogy mikor fogy el a türelmi idő, hány rossz kanyart magyarázunk még meg az előző sofőrrel.

Mert talán még időben lehet fékezni, csak ehhez előbb észre kell venni, hogy nem minden gyors haladás jelent jó irányt. A sofőr azonban nem az utat nézi, hanem a Facebook-ot, miközben megüzeni az utasoknak egy laza bejegyzésben: „Hiába mondják sokan, hogy néha lassítani kéne. Erre most nincs mód. Akár néha egy-egy lépcsőfokot át is lépve kell haladnunk.”

A buszon néhány pillanatig csend lett, én pedig önkéntelenül is erősebben markoltam meg az előttem lévő ülés támláját, mert száz nappal az indulás után számomra nem feltétlenül az a legmegnyugtatóbb mondat egy sofőrtől, hogy nincs mód lassítani, és ha kell, még néhány lépcsőfokot is átugrunk, miközben a buszsofőr padlógázt nyomva viszi a buszt a szakadékba, miközben Facebook-on kommentel.

 Különösen akkor nem, amikor már volt néhány olyan kanyar, ahol az utasok egy része azért felszisszent, sőt talán voltak aki