ÖTVEN NAP A POKOLBAN, VAGY A PARADICSOMBAN?

Hazatérve a nyaralásból, pörgetve a híreket és a hozzászólásokba beleolvasva, valamint figyelve azt, hogy a FIDESZ már 20%-ot sem éri el talán a támogatók körében azon gondolkodtam újra, hogy mi visz rá tömegeket arra, hogy ötven nap elteltével is még a párás szemeket nem tudják és akarják letörölni? Úgy rajonganak az „új” rendszerért amit ők (is) alakítottak ki, hogy talán még Kádár János is megirigyelné.

Érdekes, ha valaki írásában tényeket szed össze a NER szökevény cirkuszigazgató és manézsa működésével kapcsolatban, amit nem lehet cáfolni, akkor még ötven nappal a választások után is maradtak (sőt talán még erősödtek is) azok a hangok, amelyek maximálisan védelmezik, és ezzel egy időben, ahogy a vezetőjük is teszi a manézsban szétalázzák azokat, akik észrevesznek különböző fenyegető jeleket.

A „felszabadulás érzése”

Ha egy választó hosszú ideig úgy érezte, hogy a NER rendszerét nem lehet leváltani, akkor a leváltás önmagában erős érzelmi élményt okozhat neki. Ilyenkor nem feltétlenül az új kormány teljesítménye a fő élmény, hanem az, hogy „végre megtörtént”. Ez a nagy „aha! élmény” pedig átmenetileg csökkentheti a kritikai attitűdöt, sőt teljesen eltüntetheti. Minden megbocsátható. Egy darabig.

Kognitív disszonancia

Ha valaki sok energiát, reményt vagy identitást fektetett egy politikai döntésbe, kellemetlen érzés lehet, ha rövid időn belül olyan jeleket lát, amelyek ellentmondanak a várakozásainak. Nem teljesítik a beígért dolgokat, vagy lassan, vagy nem teljesen úgy ahogy ő képzelte. Itt jegyezném meg, hogy sokan az ígéretekben olyat is beleláttak/belelátnak, amit soha senki nem mondott. Ilyen például az LMBTQ közösség nagy lelkesedéssel fogadott manézsi mondat, hogy a TISZA szerint „mindenki úgy szeret és azt szeret ahogy és akit akar”. Ebből sokan már azt vízionálták, hogy itt akkor jöhet a melegházasság, a melegpárok gyerekörökbe fogadása és a transzneműek jogi nemváltása. Ilyenkor a választó többféle módon reagálhat: újraértékeli a döntését (ezt teszi meg a legritkábban), vagy inkább megmagyarázza a zavaró eseményeket („adjunk még időt”, „ez most szükséges volt” stb.)

Csoportidentitás

A politikában gyakran kialakul az „ők és mi” logika. Ha valaki a saját csoportját támadás alatt érzi, akkor a kritikát nem egyszerűen véleménynek, hanem a közösség elleni támadásnak élheti meg. Ilyenkor könnyebben jelennek meg olyan címkék, mint: bohóc, áruló, propagandista, fidkány. Azonban az esetek nagy többségében odáig ritkán jutnak el ezek a hangok, hogy tényeken alapuló írásokat tényekkel cáfolják meg. Nyilván ez már valamilyen szintű összetett gondolkodást és rálátást igényelne arra amiről valójában a címkézése szól.

Halo-hatás

A pszichológiában ismert jelenség, hogy egyetlen pozitív tulajdonság más tulajdonságok megítélését is befolyásolja. Ha valaki úgy gondolja: „ő leváltotta Orbánt”, akkor ebből könnyen következhet az a feltételezés, hogy biztos jó vezető, biztos jó döntéseket hoz, biztos helyesen viselkedik. Pedig ez logikailag nem következik. Ezt bizonyítja a népszerűségi sorrend is, ahol egy beteg, nárcisztikus ember a népszerűségi listák élére kerülhet, viszont, ha mondjuk ugyanez az ember a megkérdezettek szomszédja lenne, csak mondjuk más neve lenne és nem a cirkuszt igazgatná, akkor komolyan csóválnák a fejüket az emberek, hogy ez nincsen rendben, ahogy viselkedik ez a szomszéd.

Folyamatos céltévesztés

Sok választónál a vezető személye összekapcsolódhat a politikai céllal. Ha a cél például Orbán leváltása volt, akkor a vezető kritikáját egyesek úgy élhetik meg, mintha magát a célt támadnák. Pedig a kettő nem ugyanaz.

Nyilván a tábor megoszlik és nem lehet mindenkire ráhúzni ugyanazt a „vizes lepedőt”. Vannak olyan támogatók, akik nem tartják problémának a vezető stílusát, akik problémásnak tartják, de fontosabbnak ítélik a politikai célokat, és olyanok is, akik már most kritikusan szemlélik ezt, de egyelőre kivárnak vagy nem mernek kritikát fogalmazni.

Azt se felejtsük el, hogy a politikai mézeshetek alatt a támogatók türelmesebbek, a közvélemény pedig hajlamos több időt adni az új vezetésnek. Ez az időszak azonban általában nem tart örökké, ahogy a kormányzati döntések következményei kézzelfoghatóvá válnak, a választók értékelése egyre inkább a teljesítményre, nem pedig a kampányígéretekre vagy a választási győzelemre épül.

Egyelőre ötven nap alatt ebben az országban voltak, akik a poklot élték meg és voltak, akik a mézes heteiket töltötték. Érdekes lett ez a cirkusz, ahol ugyanazt az előadást ennyire kétféleképpen lehet nézni, értékelni és lelkesedni érte.