VAKLÁRMA

Elgondolkodtató az a helyzet, amikor egy influenszer megnyilvánulása leuralja a politikát és a közbeszédet, a szavak betolakodnak a manézsba és ott átírják az amúgy sem színvonalas cirkuszi műsorrendet.

Ábrahám Róbertet lehet kritizálni, feljelenteni, bántani, de az tény, hogy ő volt az egyetlen jobboldali ember, aki a Blikkbe el mert velem jönni egy nyilvános beszélgetésre a transzneműek jogairól. Előtte sem és utána sem volt erre hajlandó senki. Én nem mondom, hogy barátságot kötöttünk, és azt sem gondolom, hogy megismertem. Sokat beszél, rengeteg jelzővel írja körül a mondanivalóját, ami talán arra jó, hogy a nem mindig teljes és alapos tárgyi tudását leplezze az adott témában, és arra nem mindig figyel, hogy mikor milyen jelzők csúsznak bele a mondatokba, amikkel amúgy semmi probléma nem lenne, de alapot adnak arra, hogy a hallgatóság figyelmét elvigye a mondandóról és átkeretezze azt, amit valójában hangsúlyozni akart.

Amolyan Puzsér Róbert alteregó. (Talán nem véletlen, hogy volt is ha jól emlékszem pár éve valamilyen sértődött üzengetés közöttük.) Nehéz megmondani ki a borzasztóbb ilyen szempontból.

Én nem szeretnék most abba a vitába belepottyanni, hogy lehet-e egy vak emberről azt mondani, hogy vak, vagy egy transznemű nőről azt mondani, hogy született férfi. Szerintem mindkettő érvényes állítás és tényszerű. Amikor TISZA áradók, influenszerek és Mérő Vera segítségével az Egyenlítő Alapítvány emberi jogokat védelmezve horkan fel ezeken a szavakon, akkor azt hiszem nem teljesen értik a lényeget. Szerencsére Ábrahám „nagy barátjának”, Perintfalvi Ritának a reakciói nem jutottak el hozzám a közösségi média hullámsírjaiból. Azért lássuk be, hogy ez a tegnapi eset egy újabb nagyon komoly figyelmeztető tünete egy súlyos társadalmi betegségnek.

A cirkuszi manézsból, a porond közepéről ez az eset egyszerűen tragikomikus. Aki nem elfogult egyik tábor irányába sem, az csak kerek szemekkel pisloghat, mi a fene történik ismét ebben az országban. Ábrahámnak sosem volt gond a „vagány utcai gyerek” közéletben való mutogatása, de most a ringben olyan emberrel akadt össze, akinek a markom (marketing és kommunikáció) nem gyenge fegyvere. Ezzel az egésszel „csak” annyi a probléma – patikamérlegen mérve pontosan -, mint NER szökevény cirkuszigazgató elmúlt kétéves működésével. Ő nem a stratégiában, nem a programalkotásban, az összefüggések meglátásában erős, hanem a Facebook kommentekben. Ábrahám most egy olyan terepre lépett, ahol nem biztos, hogy nyerni tud, mert az egész „független sajtó” beállt a cirkuszigazgató mögé, a civilszervezetek nagy része is most a TISZA kormányban látja az emberi jogok helyreállítását – igaz még egy sóhajtást sem tettek egyelőre ebbe az irányba – és a társadalom jelentősebb, primitív hányada is tobzódik még az „Orbán takarodj!” felkiáltásban. Nagy a túlerő még egy vagánygyereknek is.

Tudom, most a tudatalatti előítéletét megfékezni nem képes, de címkeragasztásban kiváló áradók tömegétől megkapom újra, hogy Fidkány vagyok és Ábrahám Róberttel értek egyet, hogy nyugodtan ki lehet gúnyolni egy vak embert. Nem, nem lehet kigúnyolni, de az a helyzet, hogy ilyen nem is történt. Nem értettem egyet soha Ábrahám Róberttel, hanem a helyzetet próbálom értelmezni, ami kialakult és ennek kapcsán megérteni például azt, hogy Mérő, az Egyenlítő Alapítvány, és még számos jogvédő civilszervezet, valamint a társadalom egy jelentős része hogyan felejthette el azt, hogy messiásuk „karrierje” abból indult, hogy egy felvételt tett közzé, ami engedély nélkül készült a feleségével történt beszélgetésről. Ha az emlékezetük rövid, és már ez egy megbocsátható, de erkölcsileg szerintem súlyosabb eset, mint egy vak embert vaknak nevezni, akkor csak arra gondoljanak, amikor a parlament falai között egy képviselőasszony anyaságát kérdőjelezi meg ez az ember.

2024. november 11-én napvilágra került hangfelvételen az idős szavazóit „nyugdíjaskommandónak” hívja, EP képviselőit „tehetségtelen agyhalottaknak”, a saját rendezvényén megjelenő tömeget „büdös szájúaknak” -nak nevezte.

Akkor kedves áradók és felháborodástól fröcsögő jogvédők, most akkor melyik nagyobb bűn? Melyik megbocsátható és melyik nem?

Szerintem mindegyik megbocsátható, és lényegtelen része az életünknek, mert akik arról álmodoznak, hogy a közbeszéd végre visszatérjen a normalitás talajára, kizárólag azok számára lehet felháborító mindegyik. Fontos viszont, hogy akkor legyen mindegyik felháborító valóban!

Ahogy írtam a bejegyzés elején azonban ez az egész egy műbalhé számomra, és megdöbbentő, hogy most nekem is erről kell írni és nem arról például, hogy az augusztus végéig lehívható EU forrásokhoz szükséges utófinanszírozásos projekteket az ország hogyan fogja befejezni másfél hónap alatt amik még a tervezőasztalon sem pihennek? Nem ez lenne nekünk fontosabb, mint azon csámcsogni, hogy lehet-e egy vak embert vaknak nevezni?

Ezzel csak arra hívnám fel a figyelmet ismét középen állva a manézsban, hogy Ábrahám mondatai semmivel sem rosszabbak vagy jobbak, mint az országot vezető miniszterelnöké, de ez még hagyján, a legnagyobb probléma továbbra is ott van, hogy a kampányban a társadalommal megismertetett kommunikációs és szakmai színvonalat mára is el is fogadtatta és normává is tette. Sőt már ez a kívánatos!

A tömeg sem vár el többet, sőt nagyszerűen érzik magukat dagonyázva az undorító sárkupacban és közben röfögve háborognak egy influenszer szavain. Megdöbbentő primitívség uralja az országot.

A közbeszédet és a politikát ma meg tudja határozni egy „vagány utcai gyerek” megnyilvánulása. Hihetetlen. Na ez a probléma, elvtársak, de nem meglepő, hiszen ez az egész ország még mindig kampányüzemben, tátott szájjal rohan a veszte felé ami annak a bizonyos sötét f*szerdőnek a mélyén lapul.