A „GYURCSÁNYFÓBIA” TÁRSADALMI MÉLYLÉLEKTANA ÉS KÁROKOZÁSA

Kevés olyan politikus volt a rendszerváltás óta, aki annyira meghatározta volna a magyar közéletet, mint Gyurcsány Ferenc. Még különösebb azonban, hogy több mint húsz évvel politikai pályafutásának csúcsa után is az ő neve az egyik legerősebb politikai hívószó. Teljesen mindegy milyen kontextusban használják, de a mai napig megkerülhetetlen. Viszonyítási pont. Sokszor negatív értelemben és többnyire alaptalanul és teljesen értelmetlenül, féligazságokat csak figyelembe véve. Ez a jelenség egy sajátos társadalomlélektani állapot, egy megrögzött skizofrén pszichózisa a magyar társadalomnak és a politikai elitnek. Én sokszor „gyurcsányfóbia”-ként hivatkoztam a jelenségre.

Nem vagyok DK szavazó, de az igaz, hogy nem sok választott el attól, hogy rájuk adjam a szavazatomat. Érdeklődéssel olvastam el a miniszterelnök úr bejegyzéseit mindig, mert sokat tanultam belőle. Világnézete bővítette az enyémet is. Sajnos a bibói magasságokban szárnyaló írásait az „Orbán takarodj” egyszerű népe nehezen emésztette meg. Se lenyelni, se kiköpni nem tudták, ezért maradt a gúnyolódás inkább, mert az ugye mindenkinek megy. Különösen a név és profilkép nélküli fotelharcosoknak és a momentumos, mszp-s aktivistáknak.

A gyurcsányfóbia nem pusztán azt jelenti, hogy valaki nem kedveli Gyurcsány Ferencet. Egy demokratikus társadalomban természetes, hogy egyes politikusokat támogatnak, másokat elutasítanak. Ezzel az ég világon semmi baj nincsen. Én nem gondolom, hogy mindenkinek kedvelnie kellene (kellett volna – most már múlt időben) Gyurcsányt.

A jelenség ott válik különlegessé, amikor egyetlen személy szinte minden politikai, gazdasági vagy társadalmi probléma magyarázatává válik. Az alfája és omegája mindennek, függetlenül attól, hogy van-e tényleges köze az adott ügyhöz.

A 2006-os események, az őszödi beszéd és az azt követő politikai válság mély nyomot hagyott a magyar társadalomban. Erről már sokan és sokszor írtak, hogy ezt a beszédet a magyar társadalom mennyire nem értette meg, úgy ahogy húsz évvel később a Facebook bejegyzéseit sem, hogyan árulták el volt MSZP-s emberek a beszéd után, aztán Orbán hogyan használta ezt ki, hogy a társadalmat felhergelje egy ember ellen úgy, hogy nagyjából ez alatt a húsz év alatt ha tíz embert megkérdeztem, abból kilenc ember nem tudta megmondani hogy mi a baja vele, csak az orbáni propagandát böfögték vissza, hogy „há’mer ő a Gyurcsány, tudja a szemkilövető…”.

Ezek valódi történelmi események voltak, amelyek hosszú időre meghatározták Gyurcsány megítélését. Azt is látni kell, hogy ezeket a történelmi eseményeket a magyar társadalom a mai napig nem érti és nem tudja helyén kezelni. A DK-nak nagyon nagy bűne és hibája volt az, hogy abban reménykedtek a társadalom majd „kinövi” ezt a gyurcsányfóbiát. Nem nőtte ki, sőt mint egy alattomos vírus terjedt át a baloldalra is 2022 után és a súlyos vereséggel teljesen felemésztette azt. A DK viselkedése a „Gyurcsánynak le kellett volna mondani vagy nem” kérdésben nem volt következetes a végeredményt tekintve. Az azonban már kommunikációs stratégia kérdése, hogy ezek az események két évtized múltán is a napi politika központi elemei maradtak.

Az elmúlt években számos politikai kampány épült arra az üzenetre, hogy minden ellenzéki szereplő mögött valójában Gyurcsány áll. Így alakult ki az úgynevezett „Gyurcsány-kártya”: amikor egy politikai vita nem az aktuális kérdésekről szól, hanem arról, hogy sikerül-e valamilyen módon összekapcsolni az ellenfelet Gyurcsánnyal.

Társadalomlélektani szempontból ez hasonlít az ellenségképzés mechanizmusára. Egy bonyolult világban egyszerűbb egyetlen személyben megtestesíteni a múlt hibáit, mint külön-külön elemezni a gazdasági, politikai vagy intézményi problémákat és azt megérteni. A tömegnek ezek már bonyolult összefüggések. Az emberi gondolkodás szereti az egyszerű történeteket, és a „felelős”-t megtalálva, könnyebb értelmezni a valóságot.

A hosszú ideig ismételt politikai üzenetek ráadásul képesek mélyen beépülni a kollektív emlékezetbe és ahogy beépült és ott megtelepedett, akkor már csupán arra kell figyelni, hogy az ott meg is tapadjon, és nehogy megpróbálja valaki azokat a fránya bonyolult összefüggéseket a nép nyelvén elmagyarázni. Talán ebben is hibázott a DK, hogy nem próbálta meg soha egyszerű nyelven elmondani, hogy mi miért történt. Ha valaki húsz éven keresztül folyamatosan ugyanazzal az üzenettel találkozik plakátokon, televízióban, rádióban és közösségi médiában, az könnyen automatikus asszociációvá válik. Ilyenkor már maga a név is erős érzelmi reakciót vált ki, még akkor is, ha az adott ügynek semmi köze nincs az érintett személyhez.

Ez a jelenség ugyanakkor nem kizárólag magyar sajátosság. A politikatudomány ismeri azt a módszert, amikor egy politikai közösség hosszú időn át egyetlen negatív szimbólum köré szervezi identitását. Az ilyen szimbólum idővel önálló életre kel és a cél az, hogy ne maga az ember maradjon a lényeg, hanem az, amit a neve jelent a politikai kommunikációban.

A gyurcsányfóbia következménye, hogy sok politikai vita nem a programokról, a gazdaságról, az egészségügyről vagy az oktatásról szól, hanem személyekről és múltbeli sérelmekről. Ez megnehezíti a racionális közéleti vitát, mert az érzelmi reakciók gyakran felülírják a tények mérlegelését.

Fontos ugyanakkor különbséget tenni a jogos politikai kritika és a gyurcsányfóbia között. Teljesen legitim álláspont, ha valaki Gyurcsány Ferenc kormányzását sikertelennek tartja, vagy nem kívánja újra politikai vezetőként látni, de fontos, hogy tudja mi a különbség.

Végső soron a magyar demokrácia szempontjából az lenne kedvező, ha a közélet egyre kevésbé a húsz évvel ezelőtti konfliktusokról, és egyre inkább a jelen kihívásairól, valamint a jövő megoldásairól szólna. Egy érett politikai kultúrában a választók elsősorban a programokat, a teljesítményt és a jövőre vonatkozó elképzeléseket kellene, hogy mérlegeljék, nem pedig azt, hogy egy régi politikai szereplő neve milyen érzelmeket vált ki belőlük.

A gyurcsányfóbia nemcsak egy politikus megítéléséről szólt, hanem az egész magyar baloldal politikai mozgásterét is meghatározta. Sok választó számára ugyanis az ellenzéki pártok közötti különbségek elhalványultak, mert a politikai kommunikáció évekig azt az üzenetet közvetítette, hogy „minden út Gyurcsányhoz vezet”. Ennek következtében számos baloldali vagy liberális szereplő már a programja bemutatása előtt védekezésre kényszerült.

A hagyományos baloldali pártok fokozatosan elveszítették társadalmi támogatottságukat, miközben a politikai verseny egyre inkább arról szólt, ki mennyire tudja magát elhatárolni Gyurcsány Ferenctől, és nem arról, milyen jövőképet kínál az országnak vagy arról, hogyan lehet egymást nem kinyírni, hanem a hibákból tanulni és egymást segítve újra megerősödni.

Ironikus módon a 2026-os választás azt mutatta meg, hogy a gyurcsányfóbia csak addig működött teljes erővel, amíg az ellenzéket sikerült Gyurcsány személyével azonosítani. Magyar Péter és a TISZA Párt tudatosan épített arra, hogy ettől a múlttól elkülönülő politikai szereplőként jelenjen meg, ami sok korábbi ellenzéki és bizonytalan választó számára elfogadható alternatívát jelentett, sőt már egyenesen vágyott állapot volt arra, hogy végre jöjjön valaki már, aki elzavarja a NER-t, de semmiben nem köthető Gyurcsányhoz.

Az maga a társadalompolitikai pszichózis paradoxona, hogy pont azt az embert nem tartotta kívánatosnak ez az oldal, hogy Orbán ellen menjen, aki egyedül tudta legyőzni Orbánt 2026-ig. A választási eredmény mögött ugyanakkor számos más tényező is szerepet játszott – szervezeti építkezés, országjárás, a kormányváltás iránti igény és a kampány dinamikája –, ezért nem lehet kizárólag a Gyurcsánytól való távolságtartással magyarázni a győzelmet.

Paradox módon ezzel a több mint húsz éve meghatározó politikai korszakot az ex-NER szökevény cirkuszigazgató nem hagyja, hogy lezáruljon. A gyurcsányfóbia hosszú időn át meg kell, hogy még határozza a magyar közbeszédet, mert Orbán és most Magyar is bizonyította azt, hogy baloldal távoltartását a politikától ezzel az egyetlen mondattal meg lehet oldani. Magyarnak alapvető érdeke, hogy az Orbán által elindított gyurcsányfóbiát hosszú éveken, ciklusokon át fent tudja tartani. Az persze újra egy komoly pszichológiai kérdés lehet, hogy ez meddig tud működőképes maradni. A TISZA most kijátszhatja és meg teszi azt a kártyát, hogy az orbáni rendszert összemossa a gyurcsányfóbiára alapozott rendszerrel. Így ő megmutathatja és fentarthatja azt a társadalmi pszichológiai „jólétet”, hogy egyik sem jön vissza már és hozzájuk képest a TISZA pár erkölcsi emelettel feljebb helyezheti magát. Az persze teljesen más kérdés, hogy az „Orbán takarodj” és a „gyurcsányfóbia” nem helyezhető semmilyen tekintetben egy polcra. Én nem hiszem, hogy az egyik jó és a másik rossz, vagy mindkettő rossz vagy jó volt. Mindkettőnek voltak eredményei és kudarcai.

Az fontos, hogy a helyén és értelmet adva mindkettőnek tudjuk kezelni ezeket és ehhez képest a mostani TISZA rendszert is a helyén kezeljük. A gondolkodás nélküli társadalmi gyorsreakció egy darabig még hajlamos lesz arra, hogy ezeket a különbségeket a TISZA propaganda erős kommunikációjának megbénító hatása alatt ne értse és ne lássa meg.